Az elejétől kezdve nem gondolkodom a miérten. Egyszerűen ez van, és azon vagyok, h a lehető legjobban viseljem, kezeljem, hordozzam, legyek általa több, mint aki előtte voltam.
Egy keresztény ismerős, - még az elején - hívott, nem tudva semmit - és a férjem rámhatására visszahívtam, persze kérdezte hogy vagyunk ((ami megjegyzem, nem is olyan magától értetődően jövő kérdés )). Na elmondtam, h hát lebénult a fél arcom, satöbbi. És akkor segítőkész is volt, megadott egy ismerős ideggyógyász számát, de amiért mindezt leírom - azt mondta: imádkozunk érted a férjemmel, és izgatottan várjuk (nem biztos, h pont így fejezte ki) a mi célbólt emögött az egész mögött.
Hm.
Mi célból. Mi okból. Mi célból. A betegséget Isten adja? Megengedi? Felhasználja? Vagy a világ úgy ahogy van, nem az isteni elképzelés szerint gurul, és ebbe beletartozik a testünk, nagyon is, a maga esendőségével.
Egyenlőre azt gondolom, hogy ez adódott, mert bárkivel bármi megtörténhet. És megpróbálok jobb ember lenni általa. Mint bármi által, mert ez a legjobb, amit tehetek.
Majd szólok, ha másképp gondolom.
Érdekes dolog ez a miért témakör...azóta, hogy keresztül mentem ezen az egészen, sokszor kerültem nehéz helyzetbe, és olyankor mindig visszaidéztem például ezt a Bell-féle cuccot, és eszembe jut a sokszor emlegetett klisé, miszerint az egészség a fontos ugye. Talán ha egyáltalán van értelme ezeknek, az az, hogy értékeljük azokat a mindennapi dolgokat, amit egy átlagos ember nem mindig tud. A nevetést, a fogmosást, a pislogást. Az ember mindig mindent tudni akar, meg érteni, felfogni, látni mögötte az indokot. Ha van, én csakis valami ilyet tudok elképzelni. Persze mindennél van rosszabb és jobb is. Amikor velem történt ez az egész, újként voltam egy idegen országban, kapcsolatok, pénz, és biztosítás nélkül. És az ismerősök otthonról mind meg voltak győződve arról, hogy agyvérzést kaptam, csak hablatyolok itt mindenfélét valami Bell parézisről...Szóval ahogy én hamar túl lettem ezen, remélem te is hamar túl leszel. Gyors gyógyulást!
VálaszTörlés